Egér, nem én leszek az, aki meg fog győzni (nem is akarlak), de azért megosztom a véleményemet erről az egész házasság-dologról.

Én az a fajta konzervatív, naiv, babaarcú vagyok, aki mostanság - egy massziv-boldog párkapcsolatban - egyre gyakrabban gondol az esküvőre. Mert úgy érzem, hogy megtaláltam a páromban azt, aki mellé szeretnék szegődni az előttünk álló "kalandok" során, és érzem (vagyis valamilyen "őstudással" tudom), hogy ő az én TÁRSAM a szó legelemibb értelmében. Ez a "társiasság" szereteten, szerelmen, bizalmon, tiszteleten, együvétartozáson alapszik - olyan állapot és kötelék, ami csak köztünk működik, de csak akkor, ha tudatosan társakként viselkedünk egymás mellett és egymással szemben.

A társiasság kinyilvánításának rituáléja az esküvő. Kiemelném a "rituálé" és az "eskü" részét a mondatnak. Rituálé, mert akárhogy is, nem párt választunk az ovis "kettes oszlopba fejlődj!"-höz, nem partnert szerződtetünk a cégünkhöz, és nem két év után lejáró hűségnyilatkozatot írunk alá, ami mellé a hűségpontjainkért akciós mobilt is kapunk. Attól rituálé az esküvő, mert nem mindennapi, és mert legalább annyi energiát mozgat meg, mint egy születés. Az eskü részt pedig azért emelem ki, mert esküt sem tesz minden nap az ember. Őszintén, ti hány esküt tettetek már életetekben? Én például még egyet sem (természetesen nem számítom ide a komolytalan "megcsókolom a lábnyomát a felsőbbéves hallgatótársaimnak" - féle gólyaavatót; és végzett orvos sem vagyok, aki letette a Hippokrateszi esküt). Igazából fel sem tudom mérni, hogy mi mindent jelenthet esküt tenni. A rituálé és az eskü egy tűzkeresztség része - azt hiszem, egy új családegység születésének pillanata ez, ahol mi vagyunk a nagy és okos felnőttek (csak egyelőre még nincs, aki ezt mondja ránk). Az esküvővel kezdődik a mi családunk, ami a mi társiasságunkra épül. Így ismétlődik a "petörn".