nász.blog.hu

"Olyan jó lett volna, ha folytatjátok a blogot." "Legalább valami lezárást illett volna feltenni." Ilyeneket kaptunk meg egyesektől. Így, múltidőben. Tervezzük folytatni - mentegetőztünk többször is, de sokan csak erősködtek, hogy rögtön az esküvőt követően kellett volna ide az az utószó.

Nos, íme. Nem akkor, amikor vártátok, lehet, hogy nem is úgy - de folytatjuk. Továbbra is polgárpukkasztunk, mondhatnánk. Méltó folytatása ez a rendhagyó tartalmú, rendhagyó pillanatra halasztott bejegyzés egy rendhagyó esküvőnek, ami rendhagyó házasságunk első lépése volt.

Mindenki hülye, csak én vagyok helikopter - szól a vicceskedő mondás, amellyel mi mindig is mélységesen egyetértettünk. Helikopter voltunkat pontosan látva és felvállalva döntöttünk úgy, hogy a ferences testvér mellé egy civil, ám hozzáértő barátunkat is bevonjuk az esküvői szertartásba. Hogy nem a - szerintünk tökértelmetlen - szokást követve állunk be százhúsz vendégünknek háttal. Hogy nem lesz dudáló kocsisor, csak nosztalgiavillamos, hogy nem lesz kalácstörés, lánykikérés, nyitótánc, csak dizsi. Hogy nem lesz beállított fotó. Hogy Varró Dani kerüljön az újrahasznosított meghívóra.

Hogy a rántott hús vagy a menyasszonyi torta hiánya vagy a kispórolt giccses asztali virágdísz okozott-e megütközést, vagy ezt akkor már sztoikus nyugalommal fogadták az esküvőszervezési stílusunkon edzett vendégeink - nem tudjuk.

De nem is érdekelt.

Ahogyan az sem, hogy mi volt/van/lesz elvárás a bloggal kapcsolatban. Mi ugyanis majd írunk ide, ha lesz kedvünk, és felvillantjuk helikopter házasságunk pillanatképeit.

És nem írunk, ha nem  lesz.

Az ismeretlenség homályába burkolózó elkövetők szerencsére fehér kalapos hackerek voltak, így kárt nem okoztak, csak egy Twitter-ablakot hagytak maguk után, ahol - remélhetőleg - előben lesznek követhetők a fergeteges szegedi lakodalom fontosabb eseményei. Íme.

A rózsaszín linkekre kattintva képek, más külső tartalmak nyílnak majd meg.

Utólagos kiegészítés: Mivel az itt beágyazott ablakban nem látszik minden, a lagzis eseményekről készült mobilos feltöltéseket a http://twitter.com/naszblog címen lehet teljes egészében visszakövetni - és reméljük, majd talán még mást is, később, élőben.

Gé fölvezeti saját magát, és profi blogger lévén még videót is beilleszt (köszi):

Többször le lettem már tolva, hogy blogger létemre nem küldtem még bejegyzést erre a blogra. Eközben rá kellett jönnöm, hogy igen, valóban, nekem nehéz a házasság-esküvő témakörében értelmes gondolatokat megszülnöm. Pláne olyanokat, amiket nyilvánosság elé is lehet tárni.

Ha úgy vágnám ki magam, mint Peter Griffin, amikor a felesége valami kínos dologgal szembesíti, például, hogy miért adta el a gyerekeit rabszolgának, vagy valami ilyesmi, akkor azt mondanám: hallgassunk most inkább egy kis Conway Twitty-t! (Ilyenkor jön ez a bejátszás a Family Guyban, aminek ő a főszereplője.)



szólj hozzá: Conway Twitty: I see the want

Ugye, milyen szép volt?

Megpróbálok azért összeszedni valami értelmeset is, bár nem egészen saját kútfőből. Egy veterán pszichológus és kapcsolatterapeuta ismerősömmel beszélgettünk egyszer társaságban arról, hogy mi a jó házasság titka. Sok érdekes dolgot mondott el akkor egy pohár bor mellett, amiért másoktól komoly óradíjat szed be, de engem leginkább az fogott meg, amit a régi arisztokrata házasságokról tartott.

Szerinte ugyanis ezek voltak a legtökéletesebb házasságok. Igaz, hogy előre elrendezték őket a szülők, és az összeadott párok alig ismerték, pláne kedvelték egymást, amikor összekerültek, és így kellett valahogy együtt leélniük az életüket, de mégis sok minden könnyebb volt számukra, mint a mai pároknak.

Az arisztokrata házastársaknak ugyanis egyetlen dolguk volt: örökösöket produkálni, amire az ember jobb esetben biológiailag alkalmas, bárkivel kerüljön is össze. Ezen kívül pedig, legalábbis a pszichológus ismerősöm szerint, számtalan példa van arra, hogy igazán harmonikus, a közös megbecsülésen alapuló viszonyt alakítottak ki egymással, ami tényleg élethosszon át tartott.

Persze, mondhatjuk, könnyű volt úgy, hogy a vagyon és a birtokok garantáltan biztosították a napi betevőt, meg egyébként is, ha nem ment jól a házasélet, mindig volt egy bármire kapható cselédlány vagy lovászfiú a közelben. Meg persze látványos ellenpéldák is vannak, gondoljunk csak Lady Dianára, vagy VIII. Henrikre. Ezért én is megrökönyödtem az ismerősöm álláspontján, de hamar rávilágított a lényegre: ilyen körülmények között a házastársak jóval kevesebb elvárást támasztottak egymás iránt, mint a modern kor embere.

Gondoljunk csak bele: manapság egy feleség felé mindennapos elvárás, hogy legyen szép, csinos és kedves társasági hölgy, a strandon legyen pin-up girl, az ágyban szexbomba, a munkahelyen sikeres, egyébként pedig legyen házias, főzzön istenien, és legyen a kisujjában a gyereknevelés. Ugyanez a férfiakról is elmondható: legyenek kemény machók, amikor kell, de legyenek megértőek és érzékenyek, keressenek sokat és csináljanak karriert, de közben legyen idejük a családra is, és így tovább.

Nem is az egykori érdekházasságok előnyeit szerette volna ecsetelni tehát az én terapeuta ismerősöm, csak azzal próbált látványosan szembesíteni minket, mennyi akadályt tudunk akaratlanul is egymás elé gördíteni az ilyen észrevétlen, és lássuk be, egészen hétköznapi elvárásokkal.

Szerintem ebben nagyon is igaza van, és mindig elgondolkodtat: talán ezért vállalkoznak manapság nehezen az emberek a házasságra? Biztos, hogy ebben az individualista, önmegvalósításra ösztönző korban szigorúbb mércével mérjük a másikat, mielőtt elköteleznénk magunkat.

Hát ezért is örülök, amikor azt látom, hogy van, akinek összejön. (De azért, biztos, ami biztos, mindig tartsatok kéznél egy Conway Twitty-bejátszást!)

Vagy egy Bëlga-számot?

Izsé a címben olvasható három fogalmat tartja a házasság lényegének.

Rövidesen elérkezik a nap, melyre mindketten oly vágytatok (főleg bé és ef), így hát gondoltuk, írunk egy végső hozzászólást a nász előtt. Utolsó (jó)kívánságként mit is lehetne írni? „Minden jót, legyetek boldogok!” Ugyan már! Ez túl egyszerű lenne. Így hát persze magunkról írunk. Íme a mi történetünk: Régen egy pár voltunk. Még abban a korban, amikor az ember fülig szerelmes tudott lenni. Mi is azok voltunk egymásba. De ez az érzés az idők folyamán kihunyt. Most mégis „együtt” vagyunk. Sok idő után találkoztunk újra, amikor a rossz érzések a másik iránt már elmúltak. Véletlenül találkoztunk, nem akartunk, de hamar kiderült, hogy a sors viszont így akarta, és innentől akár sokszor találkozhatunk. Féltünk is ettől, hogy milyen érzések támadnak majd bennünk a viszontlátás örömére. Beszélgettünk egy jót, ezzel félelmeink el is múltak, és most jó barátok vagyunk. Sok mindent meg tudunk beszélni egymással, még olyat is, amit mással nem. Na, de mi is történt? Gyakorlatilag semmi különös, csak megmaradtak bennünk azok az érzések, amelyek egy kapcsolatot a szerelmen kívül összekötnek: a szeretet, a barátság, a kölcsönös tisztelet a másik iránt, stb. A házasság is ilyen. Egy idő után csak ezek az érzések maradnak. De ha megmaradnak, akkor a házasság is megmarad. Lehet, hogy sokan mondták már és unalmas is, de szerintünk is ez a lényeg.

Ti most eljutottatok odáig, hogy most kezditek a házaséletet. Holnap esküvő, az előkészületek megtörténtek. Felkészültetek hát a nászra? Reméljük ez a blog is hozzásegített benneteket ahhoz, hogy házasságotok boldog és tartós legyen. Mindazok, akik írtak, azért osztották meg Veletek gondolataikat, hogy segítsenek értelmezni azt a fogalmat, hogy „házasság”. Reméljük, hogy sikerült és reméljük, hogy így a végén egy kicsit mi is hozzá tudtunk tenni valamit ehhez.

Nincs más hátra, mint tényleg sok boldogságot kívánni Nektek! Csakhogy azért is egy közhellyel fejezzük be!

Ejnye, bejnye! Nem szabad közhellyel befejezni!

Nagyjé, aki nyolcvanon túl is a blog rendszeres olvasója, már eleve így nevezte el magát: Nagyjé. Verset küldött:

Bízom bennetek
Imádkozom értetek
Testi-lelki egészségben
szeretetben boldogságban
együtt soká éljetek

Jé szabad ember, aki csak kínkeservesen tudja a normákat követni. Nagyon meglepett a gondolatmenete, hiszen azt a köteléket, amelyet béklyónak szokás láttatni, ő a szabadság megnyilvánulásaként írja le.

Itt ülök éppen a Temze partján Londonban, velem szemben a London Eye óriáskerék, jobbra pedig a Big Ben, gyönyörű idő van, az emberek sétálnak, üldögélnek a parton. Ha körbenézek, tizenöt embert látok, a tizenötből tizenöt éppen mosolyog. Mosolyognak, mert boldogok, örülnek, hogy Londonban lehetnek. Van köztük turista és londoni is, viszont az a közös bennük, hogy mindegyikük a szabad elhatározásából van itt, vagy nyaralása célpontjául, vagy lakóhelyének választotta ezt a fantasztikus várost. Most boldogok, mert úgy érzik, hogy jól választottak.

Sokan gondolják, hogy a házasság a szabadság föladását, és kényszerű kompromisszumok kötését jelenti, egy könnyebb élet reményében, pedig ennek ellenkezője igaz: a házasság a szabadság kiteljesedése, hisz szabad elhatározásotokból kötitek össze életeteket, és szabad elhatározásotokból választottátok pont egymást magatok párjául. Tehát életetek összekötése szabadságot jelent, és nem kényszerűséget, ezért lesztek boldogok utána, ezért fogtok úgy mosolyogni, mint itt a Temze parti emberek. Viszont hogy ez tényleg így legyen, ehhez mindig tudnotok kell, hogy szabad elhatározásotokból vagytok együtt, és ezt soha nem szabad szem elől téveszteni. A házasságok nagy része szomorú kényszerből működik, sőt jelentős részük már eleve kényszerből jön létre. Ezt a hibát nem szabad elkövetni, mert boldogok csak akkor tudtok lenni, ha közben szabadok is vagytok, és a boldogság nélkül pedig élni nem érdemes, hosszútávon nem is nagyon lehet...
 

 Dé gyakorló házas, igaz nem régóta, de annál jobb eredménnyel (gyermekáldás). Vallását gyakorló emberként a házasságra és a hitre is komolyan tekint.

Pár napja már írtam a bizalomról egy hozzászólást a blogotokon, mert Bé rám szólt, hogy generáljak már egy kis forgalmat. Ennyivel azonban nem úsztam meg, mert a feladatom további forgalom generálása, meg különben is, a másik kétnevű is elismerően szólt arról az írásomról, ezért pillanatnyilag úgy tűnik, van értelme egy hosszabbat írnom.
 
A bizalomnak egy érdekes aspektusát szeretném most megmutatni, mi hosszú ideje rendszeresen szembesülünk vele, talán jobb tudnotok róla. A bizalom egymásban, meg önmagatokban, meg a kapcsolatotok jövőjében viszonylag tiszta követelmény-rendszert alkotnak, ebből most vegyük szemügyre kicsit a legelsőt. Ha már valahogy egymásba szerettetek, akkor ez nyilván létezik, működik. Van egy elemi „civilizációs” oldala – bízom abban, hogy másik nem szúr le álmomban egy biciklipedállal –, és egy személyes, csak rátok jellemző oldala is: bízom abban, hogy a másik is fontosnak érzi a közös értékeinket, például. Csekélyke tapasztalattal bírva már most jelzem, hogy a bizalom személyes oldalát az éveken át egymás után következő hétköznapok nagyon ki tudják kezdeni. Leginkább a munkahely, később a kisgyerekekkel törődés taposómalma is képes alattomosan, alig észrevehetően frusztrálni az embert. A frusztrált társ óhatatlanul úgy érzi, hogy a problémái egy részével magára maradt. Érdekes, konkrét élménye nincs erről, azaz ha akarja, megbeszélheti a gondjait a társával, minden működik. És mégis, telnek az évek, és lassan minden nap szúr egy kicsit gyomortájékon az érzés, hogy a gondjaim a másiknak nem jelentenek gondot, hogy úgysem érti meg, amit mondani akarok, hogy neki az nem fontos, ami nekem igen.
 
Miért van ez? Nem tudom. Talán a külvilág gyanakvása, pesszimizmusa és bizalmatlansága lopakodik be a kapcsolatba, ha nem vigyázunk. Lényeg, hogy szinte észrevétlenül, tudat alatt alakul ki ez a bizalom-deficit. Hiába mondanám, úgysem értené meg; kár magyaráznom, csak összevesznénk; úgysem veszi észre, hogy odabújnék hozzá; úgysem veszi észre, miféle gesztust gyakorolok felé; biztosan megint elfelejti, amiben a múltkor megegyeztünk ésatöbbi. Csúnya, romboló hatású gondolatok.
 
Szerintem van ellenszer. Ha megadjátok a lehetőséget magatoknak és egymásnak, hogy ne csak a munkában / pelenkázásban megfáradt rabszolga szerepe jusson rátok, ha alkalmat adtok egymásnak a bizalomra okot adó helyzetek létrehozásában, megélésében, akkor mindez kezelhető. Kell sok élmény: sikerült meggyőznöm valamiről; észrevettem, hogy idebújna hozzám; észrevette egy igényemet és így tovább. Ehhez a szürke hétköznapokban kell néhány szertartás. Akármilyen zűrös is a nap, a vacsorát mindig együtt termelitek be. Vagy vasárnap délután senkinek sem veszitek fel a telefont. Vagy ha már a gyerek megül a fenekén, akkor kisülésben ott figyel mögöttetek, amíg ti együtt bicikliztek. Bármi, ami más, mint a hétköznapok. Bármi, ami arról szól, hogy van értelme az együtt töltött éveknek.
 
A rutin mérgezi a bizalmat, és lassan megöli azt. A rutin csak kényelmes, de nem bír értékkel és nem élményszerű. A bizalomhoz élmény kell magáról a bizalom megéléséről. Felejtsétek el a rutinokat. Hajrá.

Egy biztos: jó úton járunk. Bár a pelenkázás gondja még nem érint minket, a vacsorát mindig együtt termeljük be.

Mindkettőnk családján belül felmerült a kérdés: kinek is az ünnepe igazából a házasságkötés?

Az öntudatos fiatalok és az őket kiszolgáló öntudatos esküvői magazinok, fórumok azt sugallják: csak Te és a Párod számítotok, ne törődjetek senkivel és semmivel. Bennünk azonban a huszonegyedik századi fiatalok liberalizmusán és individualizmusán túl volt egy kis hagyománytisztelet is, így két tűz közé kerültünk, amikor a meghívottak listája vagy például a menü véglegesítésére került sor.

Béel a következőket írja:

Úgy tapasztaltam, a fiatalok többnyire a lagzit egy nagy házi- ill. egyéb bulinak fogják fel, amire meghívják a vőlegény, menyasszony baráti körét, és kissé kényszeredetten a rokonságból akik hozzájuk közelebb állnak. Én viszont úgy gondolom, a lagzi a házasságkötési ünnepséghez tartozó családi, baráti együttlét, ami nem kizárólag az ifjú párnak ünnep, hanem a szülőknek és a tágabb rokonságnak is. Tehát ez a szülők bulija is! A szülő is ünnepel, hogy a fiam/lányom társra talált, és van bennük annyi karakánság, hogy család, rokonság, barátok (és nem utolsó sorban a Jóisten) előtt, életre szóló elhatározással vállalják az összetartozásukat.

Béel ötgyerekes családapaként, aki már mindhárom lányát férjhez adta, vegyes tapasztalatokról számol be. Ő nem kapott plusz meghívókat, amikkel szabadon gazdálkodhatott volna, hogy a számára fontos barátokat, a rokonság számára fontos tagjait hívja meg.

A mi családunkban is zajlottak hasonló viták. Hogy "szabadjegyeket" osztogassunk - ettől mi is elzárkóztunk.

Kezdetben az volt a vezérelv, hogy olyat ne hívjunk, aki nem ismeri mindkettőnket. Ez bizony elég kemény kritérium lett volna, hiszen a rokonság berkein belül mind a két oldalon adódtak olyan - egyébként valószínűleg igenis fontos, számontartandó - családok, akiket mégsem szerettünk volna kihagyni.

Most úgy érezzük, ez az esküvő jó kompromisszum. Rólunk szól - alapvetően. Nem csak az elmúlt egy-két évünkről, hanem ez eddig eltelt összesről. Meg arról a száz emberről, akik valamilyen módon ebben az eddig eltel 25-30-akárhány évben fontos részeivé váltak az életünknek.

Té a következő elgondolkodtató idézetet ajánlotta figyelmünkbe:

"Az anyagi dolgok gyűjtögetve gyarapodnak, a szellemi dolgok viszont megosztva gyarapodnak. A kettő közötti különbséget nem lehet logikailag megmagyarázni, a szemléletváltást úgy hívják, hogy megtérés. Amikor már fontosabb lesz számomra a másik, mint én. Mert benne valami többet látok, mint törékeny embert, akinek az életét úgy növelem, hogy a magamét feláldozom érte, mert hiszem, hogy a magam élete is így fog növekedni."

Mi mindenesetre mindenképp gyarapodtunk ezzel a szellemi útravalóval.

Nem fogtok meglepődni, ha elárulom: Vé műszaki ember, sőt, a kötött pályás közlekedéshez is van némi köze.

Bár jómagam Istent csupán egy felületes válasz-protézisnek tartom, amivel a világ működési mechanizmusa iránt nem különösebben érdeklődők megelégednek, amikor az élet nagy kérdéseire csodálkoznak rá, a "házasság szentségét" mégis létező fogalomnak vélem. Valami olyasminek, mint amilyen a közös szimmetriatengely az integrált ütemes menetrendben. Lehet gyönyörű, hibátlan ütemes menetrend két közlekedési viszonylaton, de ha a szimmetriatengelyük nem azonos, akkor egyszerűen nem alkothatnak közös rendszert, nem épülhet rájuk, és részei sem lehetnek egy integrált közösségi közlekedési struktúrának. A "közös szimmetriatengely" a házasulandók között az, ami nélkül nem lehet igazi, "integrált" család egy házasságból.

Szerintem ezt még az is érti, akinek igazából fogalma sincs, pontosan mit is takar az integrált közösségi struktúra közös szimmetriatengelye.

An és Bé kifogásolta, hogy túl sok a filozofikus töprengés magáról az intézményről, és kevés a gyakrolati tanács a nagy napra.

Bé (nem a bloggazda Bé) írja:

Bé-nek üzenem, hogy a "há gyün áz ásküvő.." stílus majd aznap reggel alaposan megváltozik. Felvillan a beszarásjelző, és vakarod reggel a töködet, hogy most akkor mi is lesz, kellett ez nekem?
Jó tanács: egy kis lapost vigyél magaddal, időnként kortyolj belőle, mert az sokat segíthet (és persze kínáld meg belőle kollégáid is). Én elb@szarintottam, mert nekem nem volt, anyám meg nem engedett piálni, így az anyakönyvvezető elé (oltár nem volt, lévén pogányok vagyunk) színjózanon, ám meglehetősen bereccsentve álltam. Az a nő, aki alig tíz perc múlva a feleségem lett, meg vigyorgott, mint a tejbetök, tekintettel arra, hogy a barátnői némi szeszt belédiktáltak...no, de túléltem, a szöveget nem tévesztettem el, és most van egy feleségem:-) 

Ugyanez An szemszögéből:

Kedves  Ef, én legalább annyira féltem-ideges-voltam-és-feszült, mint a fenti úriember (azóta férj). És bizony jól esett a barátnőim biztatása (nem csak szóban, hanem némi alkohol formájában is). Az igen kimondása után pedig nem a pálinkától vigyorogtam, hanem örültem, hogy ennek az őrültnek a felesége lettem.:) Szóval kedves Ef, ne engedd el magad mellől a barátnőket, és ne aggódj, mert így minden rendben lesz.

Tehát a házasság egy jó dolog, hajrá EFBÉ!

An és Bé irományának tehát az a tanulsága, hogy az esküvő egy jó dolog, de azért be kell kicsit piálni, hogy ki lehessen bírni...? Kicsit úgy hangzik, mintha fogorvoshoz készülnénk, de azért köszi a biztatást. 

Rezidens orvosként tevékenykedő barátunk, Á (aki fotót is küldött magáról) segítségével bebizonyosodott, hogy – mint a világon gyakorlatilag mindent – a házasságot is lehet orvostudományi szemszögből szemlélni. Jegyesoktatásként a Psychosomatic Medicine-ben 2007-ben megjelent tanulmányt ajánlotta figyelmünkbe („Marital Status, Marital Strain, and Risk of Coronary Heart Disease or Total Mortality: The Framingham Offspring Study” címmel).
A tanulmány, amelyben a házasság, a házasságban előforduló feszültség és az érrendszeri megbetegedések, illetve elhalálozás közötti kapcsolatot vizsgálják, 3682 résztvevővel készült. Néhány érdekes eredmény, hogy tudományos háttere is legyen a frigynek:

1. Minden sztereotípia bejött. A nők a családi kasszáról, a szabadidőről, a gyereknevelésről, a házimunkáról és az ivásról vitáznak. A férfiak jóval több nézetkülönbséget említettek a szexualitással kapcsolatban. A férfiak egyébként hajlamosabbak voltak magukban tartani az érzéseiket a házastársukkal folytatott vita alatt.

2. Hölgyeim! Tombolni kell. Azoknál a nőknél, akik a konfliktusok során általában magukban tartják az érzéseiket, több mint négyszeres a kockázata  az érrendszeri megbetegedéseknek, szemben azokkal a nőkkel, akik mindig kimutatták az érzéseiket.

Eddig oké, de mi a házasság értelme? Uraim! Most jön a lényeg:

3. Az agglegénylét öl. A házas férfiak esetében (az agglegényekhez képest) majdnem fele olyan valószínűséggel fordult elő érrendszeri betegség.

Még egy fontos információ. Anyának otthon a helye a tűzhely mellett:

4. A házasokat a dolgozó anya problémái pusztítják. Az olyan férfiak, akiknek felesége dolgozó nő, majdnem háromszor akkora valószínűséggel szenvedtek érrendszeri megbetegedésben. Ez magyarázható azzal, hogy a férfiaktól a feleség és a gyermekek „megóvását” várják el, és ez a fajta védelmező szerep ilyenkor nehezebbé válik, hiszen a feleség munkakörnyezete a férj irányításán vagy felelősségi körén kívül esik.

Összefoglalóan elmondható, hogy a házasság a férfiak esetében nagyban növeli a túlélés esélyeit. Figyelem! A házasság alatt tapasztalható nézetkülönbségek vagy a boldogtalanság nem voltak számottevő kockázati tényezők az érrendszeri megbetegedések vagy elhalálozás esetében – sem nőknél, sem férfiaknál. Veszekedni tehát lehet. (Főleg, ha teátrális kibékülés követi...)

Ától pedig elnézést kérünk, hogy a tudományos cikket női magazin stílusban közöltük.

Következzen El filozofikus és irodalmi mélységeket feltáró pársorosa a lakodalom pillanatainak viszonylagosságáról.

A lakodalmi főasztaltól jól belátni a vendégeket. Emberek, akik semmit vagy alig valamit tudnak egymásról, meg rólam, rólunk pedig még kevesebbet. Mind mást tud. Éltek így-úgy tizenöt, harmincnégy, ötvenkét vagy hetvenhat évet, majd eljöttek az esküvőmre, s most itt vannak együtt. Ezek a külön-külön alig valamit tudó emberek egy térben lélegeznek. Beszélgetnek, de elég hangos a zene, így sosem derül ki, hogy ők nem ugyanazon az esküvőn vannak. Legalább minden asztal egy másikon. Egyikünk kedvéért sem jönnek el még egyszer ennyien. Talán majd a temetésre, ha nem élünk túl sokáig és nem esik az eső. De a ravatalról már kevésbé látni be a vendégeket: egymás mögötti széksorokban ülnek, s nem kerek asztaloknál.

Alcím: egy túl becsületes ember tapasztalatai. Em nem a levegőbe beszél, mert 34 éve házas. Nekem kissé szentimentális, de így van ez jól. 

Majd 34 évvel ezelőtt két túlságosan is becsületes, őszinte egymással tiszta, szép tartalmas életet élni akaró ember összekötötte sorsát. Fel sem merült, hogy ez másként is lehet. Nem tudom elfeledni a készülődés boldog izgalmát, átérezve, hogy ez nagy, komoly, felelősségteljes lépés, de épp ez a szép benne. Máshogyan tekintek ezután a páromra: "feleségem" , "férjem" - ennek súlya van. Ilyenkor kell az első akadályokat leküzdeni. / Jó tréning, hiszen az élet tele lesz ilyenekkel./
Mi a hosszú házasság titka? Hiszem, hogy a legfontosabb MEGTÖLTENI TARTALOMMAL!!! Sok-sok szép emlékezetes pillanat, közös élmény, amire jó visszagondolni, a gyermekvállalás csodája, megküzdeni az élet új és új kihívásaival, s közben nagyon szorosan fogni egymás kezét.
A konfliktusokat meg kell tudni oldani. Higgadtan átgondolni és lépni, hogy újra közelebb legyünk egymáshoz. Fel kell tudni hívni a figyelmet a másik hibáira /hiszen ahogy telnek az évek mindenki változik/. Senki sem szereti ugyan, ha kifogásolnak benne valamit, de mégsem az elhallgatás a helyes módszer. S még valami, ami nagyon fontos: tudni kell BOCSÁNATOT KÉRNI és MEGBOCSÁTANI !!!
Figyelni kell a másikra, segíteni, hogy teljes életet élhessen. Néha fel kell adni valamit a sajátunkból, van, hogy kompromisszumot kell kötni. Nagyon fontos az ŐSZINTESÉG és a BIZALOM. A szerelmen túl tisztelni és becsülni is kell a másikat. Újra és újra keresni kell a párunkban valamit, ami jó, amire büszkék lehetünk, s így nem hogy gyengébb, de egyre erősebb lesz a kapocs, ami két embert összeköt.
Úgy érdemes élni, viselkedni a mindennapokban, hogy mindenki számára egyértelmű legyen, hogy őszinte szívvel tiszteli, becsüli, szereti az ember a másikat, aki társául szegődött egy hosszú életen át. Fontos tudni, hogy mi az az érték, amit óvni, védeni kell. Mindkét fél felelős azért, hogy a parázs legalább megmaradjon, mert azt újra és újra fel lehet lobbantani.
A sok eltelt év, mint film pereg előttem. Szélsebesen száguld, vigyázni kell hát minden pillanatára.

Kár, hogy nekem ilyen lyukas az agyam, és az én filmem nem tud rendesen végigperegni előttem.

Károlin elvált létére házasságpárti.

Csakis olyannal köss házasságot, akivel üzletileg is együtt tudnál működni. Akivel bele mernél vágni egy közös cégalapításba: hinnél benne, hogy beleteszi magát annyira, amennyire kell, hogy dolgozik a közös üzletért, és eközben persze megbízol benne, hogy nem vág át, hogy mindketten mindent a közös üzlet érdekében tesztek – nos, azzal igenis házasodj össze. A házasság elvégre üzlet. Vagyonközösség. Közös projekt, amihez a közös tőkére, a közös munkára, kitartásra is szükség van. Ha mindketten bevállaljátok a rátok jutó feladatokat ebben az üzletben, akkor az működni fog.

Ha az a munkamegosztás, hogy feleség otthont épít, a férj meg pénzt keres, és ezt mindketten előre vállalják – akkor ez egy jó  lehet. Ha a feleség pénzt keres, és a férj pénzt keres – ez egy nem jó üzlet, mert nem lesz otthonuk. Ezt fontos előre tisztázni, mert egy vállalkozás akkor működhet jól, ha mindketten tudják, hogy mit vállalnak a teendők közül – a közös üzlet sikere érdekében.

Azt hiszem, Károlin fontos dolgokra tapintott rá: egyrészt a család vs. karrier kérdésre, másrészt a házasság mint vagyonközösség témájára. Ez utóbbiról szinte nem is illik beszélni, mert felhőtlenül bohónak és szerelmesen felelőtlennek illik lenni ezekben a napokban. Mégis, a házasságnak mint jogi intézménynek ez az egyik legszembetűnőbb következménye. Ti mit gondoltok: üzlet a házasság?

Nem nagyon értettem, mi a házasság szentsége, pedig odáig fajultak a dolgok, hogy hamarosan ki kell szolgáltatnom és el kell fogadnom. De stop! Először következzen Eszká levele, utána a további elmélkedés:

Jét idézném: “A házasság nem csak papír. A házasság olyan, mint amikor egy csapatnak szurkolsz. Felveszed a csapat mezét, és mindenki tudja hova tartozol. A mez megmutatja,  hogy ehhez a csapathoz tartozol akkor is, amikor veszítenek és akkor is, amikor nyernek.”

Sajnos ennél csak rosszabbul tudnám megfogalmazni, hogy mi a házasság kezdetben, két ember számára. Annyit még hozzátennék, hogy én ragaszkodtam az elején a gyűrű -közös mez- viseléséhez, most úgy érzem, hogy ez teljesen irreleváns dolog, nem szükséges, hogy mások is lássák, ti összetartoztok, elég ezt nektek tudni. 6 év elteltével, és már gyermekkel a HÁZASSÁG fogalma számomra elválaszthatatlan a CSALÁDtól, a házasság kettőnk szövetsége, ami működteti a családot, s ezt a köteléket nem a templomi eskü teszi felbonthatatlanná, hanem a gyermek. Elválni el lehet, de a gyereked mindig ott lesz, hogy emlékeztessen, volt valaki, akivel átéltél jót s rosszat, aki ott volt melletted-veled-neked, s te neki éveken át.

Nos, az általunk nem nagyon értett "szentség"-ről hitbéli kalauzunk azt mondta, eltörölhetetlen jegyet pecsétel az ember lelkére. Azt is mondta, hogy a szeretetből kötött polgári házasság is beég az ember lelkébe. Bár nem örök, mégis örök emlékű. Egy szétválasztott polgári házasság is örök nyomot hagy mindkét emberben.

Kicsit más úton, de ugyanide érkezik gondolatban Eszká is.

Én meg valahogy úgy fordítom a magam nyelvére a házasság szentségét, hogy az a nagy vállalást kísérő figyelem (fentről). Így pedig bevállalható. Pontosítok: csak így vállalható be.

[Amit én figyelemnek gondolok, azt a katolikusok "láthatatlan ajándék", "kegyelem" szavakkal illetik. Szerintem tökmindegy a szó, ha értjük. Szakszerű, de hardcore magyarázat itt.]

Elről a blog olvasói már megtudhatták, hogy házasságpárti, és büszke szerelemkő-tulajdonos. Kiegészítendő a képet, következzen egy másfajta pillanat:

A menyasszonyom, mielőtt belépett volna a polgármesteri hivatal nagy faajtóján, visszanézett, s belemosolygott a fényképezőgépbe. A kép az íróasztalomon van, a monitoromtól 30 centire. Van, hogy a falnak fordítom a fotót: amikor nem érzem méltónak magam arra, hogy rám mosolyogjon.

Kérdés, hogy van-e olyan pillanat, amikor azért kell befordítani a képet, mert a képen ábrázolt személy nem méltó arra, hogy olyan szépen mosolyogjon...

Ma reggel - háromnapi kapkodás, szaladgálás, esküvőszervezés után - zaklatott telefont kaptunk: kiderült, gondok vannak a templomi bürokráciával, a lakhely szerint illetékes templomok, a keresztelőnket elvégző templomok és a házasságkötésünk tervezett helyszíne nem jönnek ki egymással, az egyházi adminisztráció kereszttüzébe kerültünk; az egyik így tudja az ügyintézést, a másik meg nem hajlandó kiadni amazt a papírt, satöbbi. Nem terhelem a részletekkel a T. olvasót.

Márpedig itt nem lesz esküvő, amíg ez és ez nem történik - hangzott el a szükséges papírokat őrző templom papjának szájából. Hát nem mondom, ez szíven ütött. Kétségbeesve hívtam Bét.

Bé pedig higgadtan, mint mindig, közölte: leszarom. Tessék? Akkor mi lesz? Nem érdekel, mondta. Megismerkedtünk a hit Küng bácsi-féle értelmezésével, átéreztük, miről is szól ez a dolog, hosszú órákat töltöttünk vasárnap délelőttönként hitbéli kalauzunkkal a vallás és a házasság kérdéseiről diskurálva. A lelki üdvünkért már nem aggódunk. Az üzenet átjött.

A munkahelyem folyosóján álltam, és Bét hallgattam, akihez néhány héten belül hozzámegyek feleségül. Az ok, amiért eleinte húzódoztunk a katolikus házasságkötéstől pontosan ez volt: nem akartunk elveszni a keresztlevelek, igazolások; a bürokratikus katolicizmus világában. Nem is tettük. Így a cél előtt meg már aztán igazán nem fogunk, ez biztos. Igaza volt.

A hétvégén a jegyesoktatásunk utolsó órája következett. Bé korábban azt írta: a szentség nehéz fogalom, nem biztos, hogy egy ilyen blogon fel kell törnünk. Oktatónk úgy fogalmazott: a templomi esküvő olyan pecsét, ami a lelkünkre ég, így válik felbonthatatlanná. Ami megköttetik a Földön, az meg lesz kötve a mennyben is. Ez a szentség. A szertartás, az eskü, az azt követő házasélet (legyen az bármily rövidéletű) nem múlhat el nyom nélkül, nem kitörölhető. Ahogyan erről beszélt, úgy éreztem, nem kell nekem hittudósnak lenni, hogy ezt értsem. Hát hiszen erről szól a házasságkötés.

Hogy ezt ott ketten (a kánikulában fröccsöt iszogatva) megértettük – ez a csoda, ami összeköt minket. A papírok meg megmaradnak azoknak, akik ezt nem értik.

A hét az egy mágikus szám. Hét év után Éva megingott. De mi azért bizakodjunk - írja.

Jópár éve házasságban élek. Most járok abban a bizonyos kritikus hetedikben. Azt mondják, amikor eljöhet a kísértés. Tényleg el szokott jönni? Hát persze! Nekem is eljött. Az eddigi legnagyobb. Az eddigi legnehezebb döntés elé állítva. Úgy látszik, tényleg van ebben a hetedik évben valami. Néha szeretném, hogy ragadjon magával, néha azt kívánom, bár soha ne találkoztunk volna. Vajon ellent tudok-e állni neki? Vagy győz az új iránti vágy? De akkor mi lesz az elmúlt évekkel? Milyen erős egy házastársi kapcsolat?  Mindent és mindenkit kibír? Megszegjük-e a fogadalmunkat? (Holtodiglan, holtomiglan…) Súlyos kérdések. A válaszokat magam sem tudom, csak keresem őket. Pár ősz hajszálat azért okoznak, így a hetedik év végén. Talán majd a nyolcadikban megtalálom…

De Ti – folytatva jé sportos gondolatait – még csak most készültök a nyitómeccsre. Fentiekről ráértek gondolkodni akkor, amikor odaértek (már, ha szükséges). Addig még sok mérkőzést kell lejátszani. Remélem, hogy nyerő páros lesztek. Ahhoz azonban összeszokottság kell. Ahhoz pedig sok edzés. Mind fizikai, mind pedig szellemi. Hát, hajrá!

 

Ajaj, ez egy picit olyan, mint a klasszikus, "Hajrá, Szabó néni", de nem adjuk fel. Ha látunk az úton egy balesetet, attól még megyünk tovább.

Ennn nagyon-nagyon régóta barátnőm (mivel a következő idézetben is van matekos utalás, íme a feladvány: általános iskolába, középiskolába, majd egyetemre jártunk együtt, és azóta is fontos helye van a szívemben). Öröm volt nézni ahogyan egymásra találtak Emmel, és azóta is mintaszerűen egyengetik közös életüket egy idegen országban.

Azt, hogy a szoros barátság tiszteletére milyen komolyan vette a feladatot, jelzi, hogy Ennn féltve őrzött titkot oszt meg velünk.

Kedves  Bé és Ef!

Először is, nagyon köszönöm, hogy érdemesnek találtatok arra, hogy megosszam veletek a gondolataimat a házasságról. Nem túl magasröptű, de szívből jön, őszintén.

Nem vagyok házas, nem is tervezzük egyelőre, de azért minden bizonnyal szétfolynék, ha elém lépne az „uram” és megkérne, hogy legyek a felesége – mert nőből vagyok, happy endeken nőttem fel, és mert az én fejemben házasságot kötni egy axióma (gyengébb matekosoknak: olyan állítás, amit nem kell magyarázni). Ja, és természetesen azért, mert azzal a bizonyos „this kind of certainty”-vel tudom (tessék ennek az idézetnek utánanézni és a filmet megnézni), hogy az „uram” és én egy anyagból hasíttattunk. Egyedül is tök jó arcok vagyunk, na de együtt pláne!

Tudom magamról, hogy én úgy fogok egyszer majd férjhez menni, hogy hinni fogom, hogy mi a kivételt képző kisebbség vagyunk, azaz ránk nem igaz Zorán bácsi axiómája, miszerint a szerelemnek múlnia kell, meg ilyenek. Tudom, hogy mi leszünk azon a napon a világ legeslegboldogabb emberei és valószínűleg a legoptimistábbak is. Dacára a rengeteg negatív példának, ami a józan gondolkodást egy valamivel mattabb árnyalatú jövő elképzelésére ösztökélné.

Mivel saját házasságos tapasztalatom még nincs, másokét meg nem teregetem ki (pedig lenne mit), inkább megosztom veletek egy féltve őrzött titkos naplórészletemet. A naplót az „uramnak” írom, egyszer talán majd oda is adom neki. Amikor ezt írtam, épp az összeköltözésünk előtt álltunk, és azon gondolkodtam, hogy ez lesz most a „szabály-kreálás” időszaka. Mivel az apróbb részletek (zoknihajtogatás, tűzhelytisztítás, szemétlevitel, stb.) még előttünk voltak, így magamnak írtam fel öt szabályt arról, amit magamra nézve kötelezőnek érzek egy ilyen komoly kapcsolatban. Íme:

#1

Rossz időszakok, problémák, nehézségek minden kapcsolatban előfordulnak. A problémák azért vannak, hogy megoldjuk őket. A problémák nem fognak elriasztani. A problémákat MINDIG át kell beszélni és együtt megoldani.

#2

Mostantól „pair-work” van. Mostantól érted is felelős vagyok. „Mi”-ben és nem „én”-ben gondolkodom.

#3

Nem alattad, hanem melletted élek. Társak vagyunk, egymás mellett élünk, és így kell gondolnom magunkra és magamra.

#4

Tisztellek téged, és elismerem az érdemeidet, erényeidet és tetteidet. Bárhogy is alakuljanak köztünk a dolgok. Ebben nincs kivétel.

#5

Mindenki megérdemel egy második esélyt. Az emberek hibáznak, amit csak akkor tudnak jóvátenni, ha kapnak egy második esélyt.  (Harmadik esély… hát, tényleg ennyire nem akarunk valamit észrevenni vagy megérteni?!)

 

Ezek persze csak a legalapvetőbb szabályok, de bízok benne, hogy ha tartom magam hozzájuk, nagy baj nem lehet. Talán nektek is hasznos lesz.

Kedves barátnőm, Té Té irományára nagyon számítottam, mert zsenge kora ellenére sok mindent megélt így házasság-témában. Az ő története azért szép, mert megmutatja, hogy vannak dolgok, amik nem racionálisak, és amit nem azért teszünk, mert meg tudjuk magyarázni. Sőt, vannak dolgok, amik tökre hülyeségnek tűnnek mások számára, és mi mégis foggal-körömmel ragaszkodunk hozzájuk. És valószínűleg jól is tesszük.

Baráti társaságban illuminált állapotban elkövetett vicces tetteinkre szoktunk így visszaemlékezni: ott, abban a pillanatban történetesen jó ötletnek tűnt... Lehet, hogy a házasság is valami ilyen.

Tanácsot adni, azt hiszem, nem tudok. Elmesélhetném a saját tanulságos történeteimet, de azt hiszem, mindezt nem csak szemérmességből nem teszem, hanem mert úgy érezném, hogy minden kapcsolat, minden házasság története más. De azt biztosan sejtem, hogy azokra hallgatni, akik szerint házasodni badarság, nem érdemes. A házasság ugyanis, úgy sejtem és úgy tapasztalom, épp akkor biztos, ha nincsen kérdés. Ha nem kérdés, hogy minden lehetséges időt a másikkal akarsz tölteni, és nem tudsz betelni az örömmel, hogy ezzel a másik is így van. A szerelem irracionális, ezért a házasság döntését sem kell magyarázni: a házasság a mindennapi megnyilvánulása annak a mindennél biztosabb összetartozásnak, amit nem lehet megmagyarázni, de ami nagyon is létezik. Ami egyszerre váratlan és szükségszerű. Én mindig a legnagyobb csodálattal néztem és nézem azt, ahogy „Ef” az életét éli, ahogy az életét rendezi: ahogy mindennek megtalálja a maga módját és idejét. Így biztos vagyok benne: az esküvője, a házassága sem lehet más, mint nagyszerű: váratlan és szükségszerű jó.

Bogárkát Bogárkának fogom most nevezni, és - érthető okokból - nem Kának. (Az érthető ok persze az, hogy ne keverjük a kígyóval...) Ha eddig a Katalinokat, Károlyokat és Kittiket ez tartotta vissza a post-írástól, most fellélegezhetnek.

Bogárka legismertebb szavajárása az "azon gondolkodtam" kezdetű mondatszerkezet - ez az egyik oka, hogy a barátom. A másik, hogy imádok a vajdasági kisváros napsütéses konyhájában reggelizni, enni az anyukája sütötte kenyeret, és hallgatni az élménybeszámolót apukája hajnali sétájáról. Imádom a Tisza illatát arrafelé (nem, Szeged az nem ilyen), és a két szülőből áradó harmóniát. Nézzük, ezügyben ő min gondolkodott egy albioni öko-birtokon, ahol nincsen ékezetes betű a billentyűzeten.

Szoval... azon gondolkodtam, hogy olyan sokat szoktunk magyarazni. Mindent. A ferfiakat, a noket, a kapcsolatokat, a viszonyokat, a valtozasokat anyaink es apaink korahoz kepest... Es ez persze sokszor megnyugtato. Hogy bizony, a dolgok megvaltoztak, ma mar nem ugy tekintunk a pasinkra, mint anyank tekintett a volegenyere, es a valtozo vilagban az emberi kapcsolatok atertekelodnek, blablabla, es nem csoda, hogy annyi a valas, hiszen nem egy egesz eletre terveznek az emberek... valoszinuleg kozhelyrekordokat lehetne dontogetni hazassag-temaban. Es biztos van is bennuk valami igazsag. Csak amikor eszembe jut, hogy anyam meg apam iden negyven eve hazasok, akkor egy kicsit elgondolkodom. Mert nem hiszem, hogy nekik konnyebb lett volna, mint masnak. Es nem hiszem, hogy a hetvenes evekben kotott hazassagok szavatossaga evidens modon kesobb jarna le, mint a kilencvenes evekbelieke, vagy amiket holnaputan kotnek meg az emberek. Szoval valoszinuleg osszevesztek, meg szet akartak menni parszor, sot csodalkoznek, ha nem fordult volna meg a fejukben egyszer s masszor, hogy mi a csudaert nem a Hufnagel Pisti. Csak nekik ez fontos volt. Ez az egesz. Ugyhogy nem valtak el. Es lehet, hogy azert, mert valami nagyon nagy titkot tudnak, de az is lehet, hogy azert, mert nem bonyolitottak tul a dolgot. Lehet, hogy az elet valojaban egyszeru???

Kedves Bogárka, mi az utóbbira szavazunk. De azért persze szívesen vennénk a két illetékes véleményét is a témáról, hátha mégis kiderül valami titok.

Dét határozott, őszinte, kemény embernek ismertem meg. Végtelen hosszúságú kommentet írt éjszaka, és a munkát azzal igyekszem meghálálni, hogy kiemelem ide az elejét teljes értékű posztként.

AZ ESKÜVŐ - igen, így, csupa nagybetűvel, mert szerintem csakis így érdemes. Mi legalábbis anno így éreztük, bár akkor már hetedik éve voltunk egymáséi, és két éve éltünk együtt. Eltekintve attól, hogy mi a házasságkötés oka (ld tizes lista), ha oltár elé lépsz, azt csakis bódultan szerelmesen, rózsaszín ködben tedd.

Számomra ez rózsaszín köd a Dé által írt dolgok közül a legizgalmasabb kérdés. A mai házasságoknál, melyek nem a szerelem kezdeti, mámoros időszakában köttetnek, valóban elvárás a rózsaszín köd? Egyáltalán, általánosságban, mennyi idő alatt oszlik föl ez a köd?  Nélküle mit ér egy kapcsolat? A mai házasságoknál, melyek nem a szerelem kezdeti, mámoros időszakában köttetnek, valóban elvárás a rózsaszín köd? Nem túlzó elvárás, és csak csalódik az, aki erre vágyik?

(...) Azért döntesz így, mert úgy érzed a másik nélkül semmi vagy, és nem azért, mert a sok együtt töltött év után ez a társadalmi elvárás. Azt az embert választod társadul, aki nem csak felkeltette egyszer az érdeklődésedet, de folyamatasan ébren is tartja. Akire büszke vagy, aki lenyűgöz. Akit önmagáért szeretsz, és aki mellett önmagad lehetsz. Aki valamiért több, mint bárki más, mint akit eddig ismertél.

Kedves Emberek! Önöknél van / volt / lesz mindent ellepő rózsaszín köd? Ahogy elbájol ez  köd, nem takarja-e el azt, amit nagyon jól kellene látni? Nem veszélyes-e, ha hirtelen egyszercsak eloszlik? Boldog bódulat vagy tudatlan kábulat?

Újabb magyarázkodó poszt következik. A hülyének nézésnek ugyanis két szintje van. Az "Összeházasodtok?" után jön a "Templomban?" - hitetlenkedés, grimaszolás. Mondták már, hogy képmutatóak vagyunk, mások viszont azért nehezteltek, mert korábban nem mertük "bevállalni" a katolikus liturgaia szerinti esküvőt. Azóta okosodtunk, okosodjatok Ti is!

Templomi esküvő indoklása (a legegyszerűbben érthetőtől a bonyolultig):

1. Szépség. A szegedi, alsóvárosi ferences templom (Havas Boldogasszony) szép. A Mátyás tér szép, emberi, vidéki. Szűz Mária szobra barokk szobra a templom puritán tömege előtt - szép. Ezen a helyen ünnepelni jó.

2. Erő. Ha szembeállítom a szegedi polgári szertartás (a babarózsaszín házasságötő terem) világát, az ott elhangzó szellemi útravalót, a hangszóróból szórt lágy zenét a templom hálóboltozatával, az orgona zengésével, és egy kicsit fajsúlyosabb (még ha nehézkesebb is) szellemi mondanivalóval, akkor én az utóbbit választom.

3. Hit. Ez a legnehezebb dolog. Hogy átlendüljünk a szokásos problémákon, kaptunk hitbéli kalauzunktól egy könyvet. Hans Küng Credo című könyve kortársaknak magyarázza Istent. Mivel én nem vagyok olyan okos, mint a tübingeni professzor, ezért idézek tőle:

Az ember istenhite nem ésszerű bizonyítás, sem megokolhatatlan érzelem (...), hanem (...) bizalom. Ezt az értelmes bizalmat, amely gondolkodást, kérdezést és kételyt is tartalmaz, de ugyanakkor van benne helye az értelemnek, akaratnak és az érzelemnek is: ezt nevezik bibliai értelemben hitnek.

Küng írja, hogy a hiszek szó nem azt jelenti, hogy hiszek a Bibliában, a hagyományban, az egyházban, hanem azt, hogy hiszek Istenben. Egy példa ennek jobb értésére: nem kell elhinni, hogy a teremtés a bibliai leírás szerint zajlott, de kell hinni, hogy van ősok, és van értelmes cél. Szerintem ezt így el lehet fogadni, így már jobban összeáll a gondolat, a hit. és így sokkal egyszerűbb, mint a rengeteg rárakódó bibliai és egyházi kultúrréteggel együtt.

4. Házasság szentsége. Nos, ez a legnehezebb rész, így a fő cél az, hogy ne vesszünk el benne. Az evangélikusok megáldják a polgári házasságot. Ez könnyen felfogható dolog. A katolikusoknál a házasság egy szentség. Ez egy rettenetesen nehezen feltörhető értelmű fogalom, ne is erőltessük egyelőre. Legyen elég annyi, hogy a katolikus házasság lényege az egység és a felbonthatatlanság. Ez így érthető.

Némileg rontja a képet, hogy a protestánsok nem tekintik felbonthatatlannak a házasságot. Ezek a fogalmi nehézségek és ellentmondások azt sugallják, hogy itt álljunk meg. Mi felhasználók, hívek vagyunk, nem hittudósok.

A kétkedőknek és kérdezőknek egy ismerősen csengő (de elég egyszerű és egyértelmű) mondat Mózes I. könyvéből:

(...) elhagyja a férfiú az ő atyját és az ő anyját, és ragaszkodik feleségéhez: és lesznek egy testté. Valának pedig mindketten mezítelenek, az ember és az ő felesége, és nem szégyenlik vala. 1Móz 2,24-25

(A kötekedők, és szándékosan nem értők kedvéért direkt ideírom, hogy a mezítelen jelent őszinteséget is.) 

Na, ez lesz, ennek ünnepélyes aktusát kell megélni / átélni / túlélni.

Ez így érthetőbb? Kérek kommenteket!

A fotó forrása: http://hu.wikipedia.org/wiki/Szegedi_ferences_templom_%C3%A9s_kolostor

Tudtam, Elre számíthatok. Jó sok kis mozaikcserepet, apró történetet küldött, miközben mások csak nézik, olvassák a blogot.

Van egy szerelemkövem. A volt barátnőmtől kaptam, aki ma a feleségem. Nem tudom a történetét, nem tudom hol találta, csak azt tudom, hogy mikor: még tinédzserkorában, s akkor elhatározta, ez lesz a szerelemköve, amit csak egyetlen ember kaphat meg. Biztosan voltak lángolóbb szerelmei nálam, de a köve az enyém. Ha egyszer lesz második férje, annak nem lesz ilyen szerelemköve. Ez a kavics jobban kötelez, mint a gyűrű, amit elfogadott tőlem.

Azt igazán megírhatnád kommentként, El, hogy mit mondott és hogyan adta át a követ. (Ultra-romantikusnak tűnik, és az ilyet zabálja a kiéhezett publikum.)