"Olyan jó lett volna, ha folytatjátok a blogot." "Legalább valami lezárást illett volna feltenni." Ilyeneket kaptunk meg egyesektől. Így, múltidőben. Tervezzük folytatni - mentegetőztünk többször is, de sokan csak erősködtek, hogy rögtön az esküvőt követően kellett volna ide az az utószó.
Nos, íme. Nem akkor, amikor vártátok, lehet, hogy nem is úgy - de folytatjuk. Továbbra is polgárpukkasztunk, mondhatnánk. Méltó folytatása ez a rendhagyó tartalmú, rendhagyó pillanatra halasztott bejegyzés egy rendhagyó esküvőnek, ami rendhagyó házasságunk első lépése volt.
Mindenki hülye, csak én vagyok helikopter - szól a vicceskedő mondás, amellyel mi mindig is mélységesen egyetértettünk. Helikopter voltunkat pontosan látva és felvállalva döntöttünk úgy, hogy a ferences testvér mellé egy civil, ám hozzáértő barátunkat is bevonjuk az esküvői szertartásba. Hogy nem a - szerintünk tökértelmetlen - szokást követve állunk be százhúsz vendégünknek háttal. Hogy nem lesz dudáló kocsisor, csak nosztalgiavillamos, hogy nem lesz kalácstörés, lánykikérés, nyitótánc, csak dizsi. Hogy nem lesz beállított fotó. Hogy Varró Dani kerüljön az újrahasznosított meghívóra.
Hogy a rántott hús vagy a menyasszonyi torta hiánya vagy a kispórolt giccses asztali virágdísz okozott-e megütközést, vagy ezt akkor már sztoikus nyugalommal fogadták az esküvőszervezési stílusunkon edzett vendégeink - nem tudjuk.
De nem is érdekelt.
Ahogyan az sem, hogy mi volt/van/lesz elvárás a bloggal kapcsolatban. Mi ugyanis majd írunk ide, ha lesz kedvünk, és felvillantjuk helikopter házasságunk pillanatképeit.
És nem írunk, ha nem lesz.
