Gé fölvezeti saját magát, és profi blogger lévén még videót is beilleszt (köszi):
Többször le lettem már tolva, hogy blogger létemre nem küldtem még bejegyzést erre a blogra. Eközben rá kellett jönnöm, hogy igen, valóban, nekem nehéz a házasság-esküvő témakörében értelmes gondolatokat megszülnöm. Pláne olyanokat, amiket nyilvánosság elé is lehet tárni.
Ha úgy vágnám ki magam, mint Peter Griffin, amikor a felesége valami kínos dologgal szembesíti, például, hogy miért adta el a gyerekeit rabszolgának, vagy valami ilyesmi, akkor azt mondanám: hallgassunk most inkább egy kis Conway Twitty-t! (Ilyenkor jön ez a bejátszás a Family Guyban, aminek ő a főszereplője.)
szólj hozzá: Conway Twitty: I see the want
Ugye, milyen szép volt?
Megpróbálok azért összeszedni valami értelmeset is, bár nem egészen saját kútfőből. Egy veterán pszichológus és kapcsolatterapeuta ismerősömmel beszélgettünk egyszer társaságban arról, hogy mi a jó házasság titka. Sok érdekes dolgot mondott el akkor egy pohár bor mellett, amiért másoktól komoly óradíjat szed be, de engem leginkább az fogott meg, amit a régi arisztokrata házasságokról tartott.
Szerinte ugyanis ezek voltak a legtökéletesebb házasságok. Igaz, hogy előre elrendezték őket a szülők, és az összeadott párok alig ismerték, pláne kedvelték egymást, amikor összekerültek, és így kellett valahogy együtt leélniük az életüket, de mégis sok minden könnyebb volt számukra, mint a mai pároknak.
Az arisztokrata házastársaknak ugyanis egyetlen dolguk volt: örökösöket produkálni, amire az ember jobb esetben biológiailag alkalmas, bárkivel kerüljön is össze. Ezen kívül pedig, legalábbis a pszichológus ismerősöm szerint, számtalan példa van arra, hogy igazán harmonikus, a közös megbecsülésen alapuló viszonyt alakítottak ki egymással, ami tényleg élethosszon át tartott.
Persze, mondhatjuk, könnyű volt úgy, hogy a vagyon és a birtokok garantáltan biztosították a napi betevőt, meg egyébként is, ha nem ment jól a házasélet, mindig volt egy bármire kapható cselédlány vagy lovászfiú a közelben. Meg persze látványos ellenpéldák is vannak, gondoljunk csak Lady Dianára, vagy VIII. Henrikre. Ezért én is megrökönyödtem az ismerősöm álláspontján, de hamar rávilágított a lényegre: ilyen körülmények között a házastársak jóval kevesebb elvárást támasztottak egymás iránt, mint a modern kor embere.
Gondoljunk csak bele: manapság egy feleség felé mindennapos elvárás, hogy legyen szép, csinos és kedves társasági hölgy, a strandon legyen pin-up girl, az ágyban szexbomba, a munkahelyen sikeres, egyébként pedig legyen házias, főzzön istenien, és legyen a kisujjában a gyereknevelés. Ugyanez a férfiakról is elmondható: legyenek kemény machók, amikor kell, de legyenek megértőek és érzékenyek, keressenek sokat és csináljanak karriert, de közben legyen idejük a családra is, és így tovább.
Nem is az egykori érdekházasságok előnyeit szerette volna ecsetelni tehát az én terapeuta ismerősöm, csak azzal próbált látványosan szembesíteni minket, mennyi akadályt tudunk akaratlanul is egymás elé gördíteni az ilyen észrevétlen, és lássuk be, egészen hétköznapi elvárásokkal.
Szerintem ebben nagyon is igaza van, és mindig elgondolkodtat: talán ezért vállalkoznak manapság nehezen az emberek a házasságra? Biztos, hogy ebben az individualista, önmegvalósításra ösztönző korban szigorúbb mércével mérjük a másikat, mielőtt elköteleznénk magunkat.
Hát ezért is örülök, amikor azt látom, hogy van, akinek összejön. (De azért, biztos, ami biztos, mindig tartsatok kéznél egy Conway Twitty-bejátszást!)
Vagy egy Bëlga-számot?
